Guti Tünde

                        AZ A TÍZ IGE…

   Néha az az érzésem, mintha szándékos „provokáció” lenne jelen a szellemi szférákban. Ahogy egyre lazább, vadabb „kegyelmi irányzatok” ütik fel a fejüket, azokat, akik ragaszkodnak az Úr által elvárt tiszta, szent élethez, azokat „törvénykező” jelzővel illetik.

Pedig nem esne szó ennyiszer a törvényről, ha nem a „szükség” kényszerítene rá. De az igazságot elferdítők nagy károkat okoznak azzal, hogy a felfoghatatlan és csodálatos kegyelmet, a bűneik és gyengeségeik takargatására, magyarázkodásra „használják”, mintha a keresztyén élet csak mosolygós láblógatás lenne. 

   „Mert az az Isten szeretete, hogy megtartjuk az Ő parancsolatait, az Ő parancsolatai pedig nem nehezek.”

I. János 5:3.

Az a János írta ezeket, aki 3 évig együtt járt Jézussal. Szeretett tanítványaként az Úr keblén nyugodott az utolsó vacsorán, majd ő kísérte el Mesterét egészen a keresztig. Szíve különösképpen közel volt az Úrhoz, ezért annyira mélyek gondolatai mind evangéliumában, mind leveleiben.

Mert minden a szeretetről szól: hűséges ragaszkodás az Örökkévaló Atyához, és alázatos szeretet az emberek iránt. De mint tudjuk, ez nem az érzelmek játékát jelenti (bár nem zárja ki az emelkedett érzéseket), hanem elsősorban a hitünket és szeretetünket igazoló, odaszánt cselekedeteket.

   „És szólta Isten mindezeket az igéket, mondván…” II. Mózes 20:1.

Isten a Vele szövetségre lépők felé kimondott elvárásainak, tanácsainak esszenciája az a TÍZ IGE (lásd: tízparancsolat, II. Móz. 20:1-17.), melyet soha nem vont vissza, sőt Jézus Krisztusban megerősítette és az Övéire kitöltött Szentlélek által a szívekbe helyezte azt.

Ha arra gondolok: „Isten törvénye”, akkor nem megtanulhatatlan szabályok sora jut eszembe, hanem mindaz a csodálatos, eligazító Ige, mellyel az Úr terelgette nyáját a pusztai vándorlás alatt, vagy amikről Jézus a Hegyi beszédben tanította az embereket.

A Fiú az Atya képmása, Igéje, útmutatása (azaz törvénye), akiről a messiási próféciák szólnak ősidőktől fogva. Jézus minden szava és cselekedete útmutatás számunkra. Mennyire meglepődnénk, ha összegyűjtenénk tanácsait, figyelmeztetéseit!

Bizony, nem véletlenül hagyták el kegyelmének és gondoskodásának ellenére némelyek, ezzel a megjegyzéssel:

   „Kemény beszéd ez. Kicsoda hallgathatja?” János 6:60.

Csak azok maradtak nyomában, akik hajlandóak voltak megérteni és megadni az „árát” a Vele való kapcsolatnak. Ma is ugyanarról szól figyelmeztetése csodálatos, irgalmas, kegyelemmel teljes Urunktól, aki a Vele legszorosabb közösségben élni vágyóknak ezt a feltételt szabta:

   „És a ki föl nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó én hozzám.” Máté 10:38.

Mit jelent ez? Az én, az ego naponkénti halálát. Ez a Krisztus-követés alap feltétele, az Ő iránta való szeretetünk kinyilvánítása, azaz a szívünkbe írt törvény megvalósulása. Jézus mondja:

   „Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem.”

János 14:21.

Ahhoz, hogy megtarthassuk, meg kell ismernünk! S ezzel párhuzamban, Isten változhatatlan hűséggel megerősíti ígéretét az Őt szeretőknek:

   „Eljegyeztelek téged magamnak örökre, és pedig irgalmassággal és ítélettel, kegyelemmel és irgalommal jegyeztelek el. Bizony, hittel jegyezlek el téged magamnak, és megismered az Urat.” Hósaás 2:18-19.

Ezért kiálthatjuk, hogy „Abba, Atya!” Isten túlcsorduló szeretetére egyetlen választ adhatunk: önmagunk helyett Őt szeretni teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes erőnkből, sőt még azon is túl.

Erre tanít meg Isten kegyelme, amikor szívünkbe árad szeretete:

   „Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, amely arra tanít, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk a jelenvaló világon.” Titusz 2:11-12.

A 12. vers tulajdonképpen összegzi a szövetség (ill. a tízparancsolat) lényegét, amit ismét csak a bensőnkbe helyezett törvényben ismerhetünk fel. Hangsúlyozom: nem a vének hagyományairól van itt szó, sem a templomi rendtartásról (hiszen megszűnt az ároni papság), hanem azt kell felismernünk, hogy a szívbe írt törvény = a szív körülmetélése. Egyfajta „vérszerződés” az Úrral.

   Akik borzadnak a „törvény” szótól, azoknak paradoxonnak tűnhet, de úgy látom a Titusz 2:12-ből, hogy maga a kegyelem tanít meg a szívbe írt törvényre. Mégpedig úgy, hogy az Istentől küldött Kegyelem Lelke, aki az Igazság és a Szentség Lelke is, emlékeztet Jézus szavaira, aki viszont mindig az Atya beszédeit (parancsolatait) szólta.

Csak az ember alapjában lázadó természete az, amely ellenáll e szó hallatán. Nézzük meg, mit prófétált Ésaiás a Messiásról!

   „Törvényt beszél a népeknek… a törvényt igazán jelenti meg… a törvényt naggyá és dicsőségessé teszi…”(42:1-3, 21.)

Így tanítja a nevéről elnevezett népet. Nincs ellentmondás! Isten törvénye is és kegyelme is Jézus Krisztusban lett láthatóvá, benne nyilvánította ki tökéletes akaratát. Ahogy a 42. fejezetben, úgy a 61-ben is a Messiásról prófétál Ésaiás, csak mint Szabadítóról, Gyógyítóról.

Kegyelmét, élő törvényén: Krisztuson keresztül teszi elérhetővé, hit által. Így lesz boldog és áldott, aki szereti az Urat, és ezt, iránta elkötelezett életével mutatja meg.

Róluk szól az 1. Zsoltár:

   „Boldog ember az, aki nem jár gonoszok tanácsán, bűnösök útján meg nem áll, és csúfolódók székében nem ül, hanem az Úr törvényében van gyönyörűsége, és az Ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal. És olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megadja gyümölcsét, és levele nem hervad el, és minden munkájában jó szerencsés lesz…”

   Amikor a szívbe írt, élő törvényt emeljük fel, Jézus Krisztust emeljük fel, akit maga a Szent Lélek dicsőít bennünk.

Ne feledjük, hogy végső soron, még az emberi társadalmak sem működhetnek tökéletesen Isten igaz törvénye nélkül!

2015. május 27.                                            Guti Tünde